Légkondicionált csonttemető

A bazilikában eltemetett magyar királyok és előkelőségek maradványainak sorsa még az épület történeténél is szomorúbb. A korábbi dúlások ellenére ugyanis a sírok jelentős része viszonylag épségben maradt az utókorra, s feltárásukkor még mód lett volna a tudományos vizsgálatok elvégzésére. Nem így történt.

A Székesfehérváron eltemetett királyi maradványok közül csak hároménak a sorsa ismeretes. Szent István holttestét szentté avatása alkalmából "felemelték", s megmaradt részei - szétszóródva - ereklyék formájában Európa számos országában ma is fellelhetők. Szapolyai János holttestét ellenfele, Szulejmán kidobatta a sírboltjából, s a maradványokat egy másik fehérvári templomba vitték át, ahol elenyésztek.

Az 1848-as ásatás alkalmával fellelt csontokat a szakemberek III. Béla és felesége maradványaiként azonosították, s a leleteket Budapestre szállították, ahol 1862-ig - dobozokba rakva - a Nemzeti Múzeum egyik szekrényében porosodtak, s az egyik altiszt - némi baksis ellenében - darabkákat adott belőlük az ereklyegyűjtőknek. Egy látogatás alkalmával a királyi koponyát gróf Pálffy Móric helytartónak is megmutatták, aki e méltatlan helyzeten megütközve azonnal elrendelte a maradványok ünnepélyes eltemetését. A csontokat 1862. július 10-én - két bádogkoporsóban - a budavári főtemplom sírboltjában helyezték "örök nyugalomra", de 1878 őszén a templomban zajló felújítási munkálatok miatt a maradványokat előbb a Zichy-kápolna kriptájába vitték át, majd Török Aurélnak, a kor neves antropológusának adták át megőrzésre, aki 14 évig az intézetében és a lakásán kényszerült tárolni az ereklyéket. Ő már ekkor szembesült azokkal a nehézségekkel, amelyekkel később minden tudós kollégája küzdött, egyrészt a hivatalos Magyarország nem szentelt kellő figyelmet múltunk nagyjainak, másrészt a felelőtlenség és tudatlanság helyrehozhatatlan károkat okozott a maradványokban.

A tudós a nemtörődömség láttán Esdő szó a magyar nemzethez címmel kiáltványt is írt az ország népéhez és az illetékesekhez a királyi maradványok méltó eltemetése és gondozása érdekében, de szavai kevés meghallgatásra találtak. A Budapesti Hírlap még 1897-ben is így írt a példátlan skandalumról: "A magyar kormánynak úgy látszik nincsen pénze egy magyar király temetési pompájára. A magyar fővárosnak sincs. A magyar akadémiának sincs." A temetésre végül 1898. október 21-én került sor, de a gyászszertartásra Török Aurélt nem hívták meg, pedig csakis az ő állhatatos buzgalmának köszönhető, hogy legalább egyetlen olyan királysírunk van a budavári Mátyás-templomban, ahová névre szólóan letehetjük az emlékezés virágait.

Sajnos, a többi királyi maradvány sorsa III. Béláénál sokkal szerencsétlenebbül alakult. Henszlmann Imre ásatási beszámolóiból tudjuk, hogy a bazilika területén sikerült feltárnia a Szent Istvánnak és családjának, Kálmánnak, Ulászlónak, Vak Bélának, II. Gézának, IV. Istvánnak, Nagy Lajosnak, Mátyás királynak és II. Lajosnak tulajdonított sírkápolnákat is. Az itteni sírokban talált koponyákon észlelt homlokpatina (az ellopott temetkezési koronák lenyomata) is jelezte, hogy a sírokból magyar uralkodók maradványai is előkerültek. "Nagy királyaink hulladékai" azonban a méltatlan bánásmód, a hosszú hányattatás és a szakszerűtlen kezelés miatt jelentős részben megsemmisültek a következő évtizedekben. Az építész-műtörténész szakképzettségű Henszlmann 1862-ben - antropológiai ismeretek hiányában - csak annyit tehetett, hogy a bazilika főoltára körül, illetve a különböző kriptákban talált, királyinak vélt csontleleteket hat faládában, részletes jegyzetekkel ellátva, átadta a polgármesteri hivatalnak. A hatóságok a ládákat minden kegyeleti aktus nélkül a városi székesegyház kriptájában helyezték el, s a továbbiakban nem törődtek velük. Amikor 1893 őszén tudományos vizsgálatok céljából Török Aurél ezeket a csontokat is elkérte, már csak 5 olyan ládát tudtak átadni neki, amelyeket korábban ismeretlenek már felbontottak, kifosztottak, s nemcsak összekeverték, de össze is törték a maradványokat, sőt a Henszlmann által készített feljegyzéseket is eltüntették. A hatodik láda tartalmának pedig egyszerűen nyoma veszett.

Henszlmann a későbbi ásatások (1874, 1882) alkalmával talált csontmaradványokkal sem tudott mit kezdeni. Egy orvosi bizottságot ugyan felkért a csontok azonosítására, de mivel a kor tudománya még képtelen volt a szakszerű munka elvégzésére, a csalódott tudós a "kosárra hányt" csontokat - a jövőre bízva sorsukat - a régészeti munkálatok végeztével visszatemette az Albert királynak tulajdonított sírkamrába.

Az 1936-ban megkezdett feltárások során ezeket a maradványokat a tömegsírban meg is találták, s a kor antropológus szaktekintélye, Bartucz Lajos professzor kezdte el vizsgálatukat. Elődjéhez, Török Aurélhoz hasonlóan azonban ő is "elképesztő hanyagságokkal" és károkkal szembesült, s végül kutatási beszámolójában így összegezte a tapasztalatait: "�nevezett üregben találtuk meg azt a tömegsírt, amely a magyar fajismeretnek és a nemzeti kegyeletnek égbekiáltó arculcsapása, ahol férfi és nő, felnőtt és gyermek, király, főnemes és pór csontvázai oly mesterien összetörve és összekeverve, egymásra hányva hevertek, hogy hatalmas munka lesz, amíg sikerülni fog az összetartozókból néhányat is összekeresni�."

                                                
A hatalmasnak vélt feladattal azonban ő sem birkózhatott meg. A Szent István-év és az Eucharisztikus Világkongresszus ünnepségei miatt 1938 nyarán a bazilika területén és környékén fellelt mintegy 350-400 egyénhez tartozó csontokat sietve faládákba csomagolták, és elhelyezték a Romkert újonnan kialakított betonkriptájába, abban a reményben, hogy egy későbbi időpontban mód lesz pontos azonosításukra. A feljegyzések szerint, a visszatemetés előtt újabb emberi mulasztás történt, mert a vizsgálatra Budapestre szállított csontok egy része az Egyetemi Embertani Intézetben egy altiszt hibájából még inkább összekeveredett. A maradványokat - köztük a királyinak vélt csontokat tartalmazó ládákat - 1938. augusztus 13-án Shvoy Lajos megyéspüspök ünnepélyesen beszentelte, és ezt követően nagy királyaink immár valóban "hulladékait" csaknem 50 évig nem bolygatta senki.

Az elkövetkező évtizedekben semmit nem tettek annak érdekében, hogy a köztudottan szennyezett talajvízben korhadó-porladó ládákat kiemeljék, és tartalmukat végre tudományos alapossággal, kétséget kizáró módszerekkel megvizsgálják. A Kádár-rendszer hivatalosságainak nem volt fontos a magyar királyok azonosítása, de a tudós testületek sem szorgalmazták a feltárást. Amikor 1978-ban néhány szakember - köztük Bartucz professzor tanítványai - agnoszkálás céljából mégis részletes munkatervet nyújtott be az Akadémiának, ott közölték velük, hogy "a tervezett vállalkozás mindenképpen csak, mint terven felüli munka jöhet - esetleg - számításba."

A hivatalokkal folytatott küzdelem 1984-ben mégis eredményre vezetett, s az időközben megalakult Királysír Bizottság jelenlétében június 4-én sor került a betonkripta  felnyitására, majd két héttel később a ládák kiemelése is megkezdődött. A szakemberek semmi jóra nem számítottak, de a kegyeletsértő látvány őket is megrendítette. Egyikük, Hankó Ildikó így emlékezett vissza a feltárás pillanatára: "Megrázó élmény. A ládák szétnyíltak, a csontok egy része kátránypapírdarabok és újságpapír között hevert. A kripta alján talajvíz csillant, bennük ázott egy teljesen ép koponya. Tömegsír, amilyet nem először láttam. Combcsontok, bordák, koponyák�.Torz fintorként a legfelső ládán lévő újságról Hacsek és Sajó élcelődését olvashattuk."

A leletek azonosítását - a szakmai belharcokat követően - az 1938-os visszatemetéseknél asszisztenskedő, és korabeli feljegyzésekkel is rendelkező Nemeskéri János professzor irányításával harminc szakember kezdte el. A Királysír Bizottság részéről azonban már egy évvel később  megfogalmazták, hogy reálisan a legtávolabbi célkitűzés is csak az egyszemélyhez tartozó csontok összeválogatása lehet, ami sajnálatos módon a személyazonosításnak csupán egyik feltétele.  Vagyis a szakemberek a leletanyag felmérése után nem láttak lehetőséget arra, hogy királyainkat név szerint is azonosítsák!

A csaknem másfél évtizedig elhúzódó munkát végül 2000-ben három antropológus, Éry Kinga, Marcsik Antónia és Szalai Ferenc fejezte be. A szakemberek munkájuk eredményét eddig még nem tették közkinccsé. Így csak annyit tudhatunk, hogy a maradványokat ismételten becsomagolták, s a millenniumi ünnepségek keretében egy újabb - a korábbiaknál "korszerűbb" - tömegsírba (osszáriumba) helyezték vissza. Éry Kinga írta a zárt terjesztésű Magyar Múzeumok 2001 tavaszán megjelent számában: "A Székesfehérvári Nemzeti Emlékhely Alapítvány kuratóriumának döntése szerint az 1936-37-es ásatások, valamint a bazilika területén és körzetében 1965 óta folyó feltárások embertani anyaga leltárba vételüket és embertani vizsgálatukat követően, megfelelő felirattal ellátva, polietilén zsákokban, majd rozsdamentes acél ládákba zárva, kegyeleti okokból a Romkert újonnan épült, földbe mélyített, szabályozott hőmérsékletű és ellenőrzött páratartalmú helyiségében került elhelyezésre. Az új sírkamra beszentelése katonai tiszteletadás mellett 2000. augusztus 4-én történt meg. A kripta bármikor felnyitható, a leletek bármikor vizsgálhatók, ha azt új kutatási szempontok indokolnák."

Vagyis több mint 150 évvel az első magyar királysírok felfedezése után, továbbra is csak azt tudjuk, hogy hol lelhetők fel királyaink maradványai. S van számukra egy jelképes és jelentéktelen síremlékünk, amelynek sírterme 147 számozott dobozt rejt, ahová csak szakember juthat le, hogy ellenőrizze a konzerváló, klimatizáló berendezések működését.

A mi királyaink sírjai tehát nem domborulnak. De a történelmi tudat egyre nagyobb hiányosságai miatt az unokák a leborulásra is egyre kevesebb hajlandóságot mutatnak, s az áldó imádság is legfeljebb ha protokolláris ünnepségek alkalmával hangzik fel a dicső nevek hallatán. Mi, magyarok, akik oly büszkék vagyunk ezeréves múltunkra, s oly gyakran hivatkozunk nagy eleinkre ma is csak egy légkondicionált tömegsírt tudunk felmutatni királyaink temetkező helye gyanánt. Pedig az első leletek megtalálása óta hány bizottság, kuratórium, szakértői munkacsoport ígérte meg, hogy méltó emléket állít!  Azt nem mondhatjuk, hogy százötven év alatt egy jottányit sem haladtunk előre, de múltunk nagyjai azért egy osszáriumnál többet érdemelnek. Ezzel nemcsak emléküknek tartozunk, de magunkat sem becsülhetjük ennyire alá!